A magyar diaszpóra kialakulása a 21. század elejére
Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!
Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!
Zsoltárok 137: 5-6
Mi másoknál messzebbről jöttünk
És örök, amit akarunk
Ady Endre: Intés szegény legényeknek
Nagyjából 500 évvel ezelőttig az emberiség különböző civilizációiban az emberek a saját kis közösségeikben éltek. Természetesen voltak azért kapcsolatok a különböző civilizáció között, de ezek alapvetően rendkívül korlátozottak voltak. Igazi fordulat kb. fél évezreddel ezelőtt következett be, amikor is a Nyugat (elsősorban a nyugat-európai kapitalista fejlődés következtében) összenyitotta földünk civilizációit. Ennek hatására addig nem látott méretű migráció indult meg. A 20. század ipari méretű háborúi, őrült népírtásai következtében a menekültek, migrások száma is szinte ipari méreteket öltött. Mai világunkban olyan fogalmak, mint menekült, migráns, diaszpóra, hétköznapjaink jelenségeivé váltak. Sokunk számára pedig ez maga a hétköznapi valóság.
A diaszpóra kifejezés (ógörög nyelven: διασπορά – jelentése: magok elvetése vagy szétszórása) valamely etnikumra, vallás követőire, illetve közösségre utal, akik külső kényszer hatására elhagyni kényszerülnek szülőföldjüket, majd a világ valamely táján más népek közé szétszóródva folytatják életüket, építik kultúrájukat. A kifejezés a bibliai zsidósággal kapcsolatban került a köztudatba, tehát a jelenség maga meglehetősen nagy múltra tekint vissza.
Jelen írásom célja, hogy a 21. sz. elejére kialakult, szinte az egész világra kiterjedő magyar diaszpórát dióhéjban bemutassam. Mindenekelőtt megkísérlem ezen magyar diaszpóra történetének néhány fontos mérföldkövét vázlatosan feleleveníteni.
Minden diaszpóra emigrációval kezdődik. Az emigráció — sok más néphez hasonlóan — régi jelenség népünk történelmében. Belső pártviszályok következtében a vesztes párt gyakran a szomszéd országokban keresett menedéket. Ezek viszont szórványos jelenségek voltak. Az első tömeges menekülés 1439-ben következett be, amikor a szerémségi magyar husziták az egyházi hatóságok üldözése elől Moldvába menekültek és a Szeret folyó menti csángó falvak lakosságát növelték. Részletes dokumentáció a menekülthullámokról azonban csak az utóbbi három évszázadra terjed ki, amelyek közül a Thököly-, a Rákóczi- és a Kossuth-emigráció emelkedik ki. Mindhárom politikai jellegű volt, s egy vesztett szabadságharc következményeként állt elő. Ezekre általában jellemző volt, hogy idővel fizikailag megszűntek, egyrészt a befogadó környezetben való természetes felolvadás következtében, másrészt egy részüknek hazatérte révén. Általában elmondható tehát, hogy ezen emigrációk élettartama időben viszonylag korlátozott volt, azonban hatásuk a magyarországi társadalomra és eseményekre különböző volt. Valójában csak a Kossuth-emigrációnak volt nem elhanyagolható befolyása a hazai történésekre.
Új jelenség volt a 19. század utolsó harmadában és a századfordulón a többmilliós kivándorlás Észak-Amerikába, ennek viszont elsősorban gazdasági okai voltak. A kivándorlásnak ez az új típusa abból a szempontból is más volt, mint az előző századok emigrációja, hogy eredményeképpen egy szilárd bázisú, számbelileg jelentős tömb alakult ki, amely néhány évtized leforgása alatt jelentős kulturális és társadalmi rendszert épített ki. Az igazi nagy fordulat a 20. században következett be, amikor is a trianoni összeomlás eredményeképpen a szent-istváni Magyarországot erőszakkal és mesterségesen — a győztesek által hirdetett elvek ellenében — feldarabolták, amelynek következtében a kárpát-medencei magyarság kb. egyharmada idegen uralom alá került. Trianonnak volt/van azonban egy másik súlyos — a mai Magyarországon szinte a mai napig igazából fel nem ismert — következménye: az országcsonkítás eredményeképpen súlyos törés állt be a magyar társadalomszerkezetben és a társadalmi fejlődés lehetőségeiben. Itt most nemcsak a gazdasági blokádra gondolok, amely komolyan belejátszott a feudális gazdasági szerkezet kényszerű fenntartásába, hanem elsősorban arra, hogy a Szent István óta, majd’ ezeréves soknemzetiségű Magyar Királyságot egy kvázi egynemzetiségű és egynyelvű országra redukálták.
A teljesen kényszerpályára szorított magyarságnak nem sikerülhetett a második világháborút szerencsésen átvészelnie. 1944. március 19-én Németország katonailag megszállta az országot. Ekkor kezdődött el a 20. század nagy magyar politikai emigrációja. A német katonai megszállást és terrort hamarosan a szovjet-orosz katonai megszállás és terror váltotta fel, amely ’ideiglenesen’ 1991-ig, közel fél évszázadig tartott. A jaltai egyezmény következtében Magyarország a Szovjetunió befolyási zónájába került, amelynek eredményeképpen a Moszkvából visszatért kommunista klikk a Vörös Hadsereggel a hátában a magyarországi belpolitikai helyzetet gyors ütemben, mintegy 2-3 év leforgása alatt egy addig soha nem látott tökéletes türraniába kényszerítette. Témánk szempontjából ezt azért volt fontos megemlíteni, mert ebből világossá válik, hogy 1945-től 1949-ig gyakorlatilag a teljes magyar politikai spektrumon tevékenykedő prominens és kevésbé prominens személyek, illetve jelentős létszámú rétegek voltak kénytelenek elhagyni az országot.
Majd jött 1956. november 4-én a második szovjet intervenció, s a minden elképzelést felülmúló kádári vörös terror. Ennek következtében, illetve ez elől mintegy 200.000 menekült hagyta el az országot, amely menekültsereg sok esetben a már többé-kevésbé jól kiépített emigrációs bázisok segítségét vehette igénybe szerte az egész világon. A második világháború végétől számított 12-13 év alatt kovácsolódott tehát össze az a szilárd ’hatodik síp’, amelyet mi összefoglaló néven nyugati magyar emigrációnak neveztünk, míg ezalatt Magyarországon és a környzező országokban kommunista rendszererek voltak hatalmon. Ennek a közel fél évszádot felölelő időszaknak a története sajnos nem ismert a maga teljes mélységében. A nyugati magyar emigráció egy, szociológiai összetételének következtében egy hihetetlen magas szellemi, kulturális életet hozott létre. 40 éven át megszakítás nélkül megjelenő negyedévi lapok (Új Látóhatár, Katolikus Szemle, stb.), emigráns magyar könyvkiadás Münchenben (Molnár József) , Svájcban (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem), Hollandiában (Hollandiai Mikes Kelemen Kör), Norvégiában, Svédországban és másutt. A nyugati magyar emigrációban létrehozott irodalmi alkotások által létrehozott irodalmi élet egy közepes latin-amerikai ország irodalmi életével volt összemérhető. Emellett pedig ott voltak az egyházi szervezetek, egyéb kulturális körök, cserkészet, hétvégi magyar iskolák, magyar házak fenntartása, stb.
Végül elérkezünk 1989-hez. A kommunista rendszer mindenhol összeomlik Kelet-Európában, majd a Kárpát-medence nagy részét lefedő országok az Európai Unió tagjaivá válnak a 2000-es évek elejére, s megnyílnak a határok. Addig nem látott tömegek kelnek útra, hogy szerencsét próbáljanak. Ennek a kiáramlásnak a szociológiai összetétele már más, mint az addig alapvetően politikai emigrációké. Most már a döntő tényező gazdasági. A újonnan kiérkezők közül számosan bekapcsolódnak a már meglevő magyar kulturális életbe, sokan aktív szervezőként is.
Tételem a következő: a 21. század elejére a komoly emigrációs alappal rendelkező magyarság átalakult diaszpórává, annak minden egyes meghatározó tulajdonságával. Viszonylag nagyszámú, több kötődéssel rendelkezik, de figyelmének központja Magyarország/Budapest (a ”mennyei Jeruzsálem”), figyelme túlterjed a Kárpát-medencén, s így vesz részt egy szinte az egész világot behálózó diaszpóra hálózatban, természetesen a mai kor kommunikációs és utazasi lehetőségeinek köszönhetően is.
De azért naivitás lenne azt képzelni, hogy a sokszázezres vagy -milliós, diaszpórában élő magyarság minden egyes tagja aktívan részt vett/vesz a magyar szellemi életben és lelkes, önzetlen támogatója — bármilyen formában is — a magyar kultúrának. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a diaszpórában élő magyaroknak csak egy része vállalja magyarságát, s hajlandó azért áldozatokat is hozni. Ez egyszerűen tény és semmi különös nincs benne. Vannak emberek, akik megragadnak vagy a hedonizmus, vagy az utilizmus szintjén, éljenek bárhol is a világon. Szerepük az emberiség szellemi életében legjobb esetben is csak marginálisnak mondható, s ez áll ezekre a magyar származású emberekre is. A magyar kultúrát, illetve szellemiséget a diaszpórában élő magyarságnak az az elkötelezett és áldozathozatalra kész része hozta létre és tartja fenn a mai napig, amelyik minden egyes nap elteltével bebizonyította és folyamatosan bebizonyítja, hogy egyrészt a hedonizmus és az utilizmus fölött van egy értékszint, az idealizmus, másrészt, hogy a ’szívet cserél, aki országot cserél’ elv hamis.
A diaszpóra nagy érték, Tóth Miklós, az egyik kiemelkedő hollandiai magyar gondolkodó és szervező szerint, a magyar diaszpóra kialakulása a szomorú történelmi kényszerítő tények ellenére is, ”a magyarság 20. századi legjobb befektetése”. Kell hozzá egy jól működő anyaország, s a világ szinte minden táján élő és alkotó magyarok, akik egyrészt beilleszkednek a helyi közösségbe, sikeresek, beszélik a helyi nyelv(ek)et, másrészt őrzik és fejlesztik magyarságukat. Folyamatosan kapcsolatban vannak egymással, az anyaországgal és a Kárpát-medencében élő magyarokkal. Gondoljuk csak el, hogy a diaszpóra magyarsága micsoda kincset jelent: az egész világ szellemi termékeinek lényegéhez természetes módon és annak anyanyelvén ér el. Ezt tudja belevinni az összmagyar szellemi vérkeringésbe. Egy állandóan magát gazdagító hálózatot hozva létre és tartva fenn. Ennek minden egyes összetevő eleme a rendelkezésünkre áll. Csak rajtunk múlik, hogy a magyarság mennyire használja fel sikeresen a diaszpóra lét adta lehetőségeket. A felelősségünk óriási! Merítsünk ihletet és erőt az ősi Zsoltárból és a legnagyobb misztikus költőnktől, Ady Endrétől.
Tételemet mi sem bizonyítja ékesebben, mint az a tény, hogy számos, a hollandiai diaszpórában élő magyar ember, külföldről érkezett és holland vendégekkel együtt február 15-én a hollandiai Urk-ben, a protestáns magyar gályarabokat kiszabadító Michiel de Ruyter admirális emklékére szervezett konferencián vett részt, amelyet Dr. Hermán János, Zwolle-i magyar református lelkész és egyháztörténész szervezett. Most pedig itt vagyunk a hágai Szent Család templomban a református istentisztelet után és a Hollandiai Mikes Kelemen Kör meghívott előadójaként oszthatom meg gondolataim veletek. A következőkben újabb írásokat tervezek készíteni, amelyekben megvizsgálom, többek között, más nagy és fontos diaszpórák (úm. zsidó, kínai, indiai, örmény, afrikai, ír, török, stb.) helyzetét, megnézve, hogy mit lehet tőlük tanulni. Mert nem csak a jó pap tanul holtig...
Hága, 2026. február 15.
© Mikes International